2013. február 19., kedd

Kedves Olvasók!
Megérkezett a legújabb fejezet is, remélem tetszeni fog. Hihetetlenül feldobtatok a megjegyzéseitekkel, úgyhogy ez csak még inkább arra sarkall, hogy tovább írjam a történetet. Ennek a résznek a célja igazából az, hogy megismertessem veletek Spaarndamot, amit én minden rész írásakor egyre jobban és jobban szeretek. Őszintén bevallom, hogy ez a fejezet kissé éhessé tett. Tudom, tudom, hogy a nagy semmiben függ a vége, de bocsássatok meg nekem! Elég is a fecsegésből, kellemes olvasást!
Ölel titeket,  Brownie.

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Bon bon
Még mindenki aludt, csak páran lézengtek az utcákon a kora reggeli csípős hidegben. A szellő az arcomba csapott, miközben a város aprócska főtere felé tekertem anya régi biciklijén. Reggeli híján nyomban útnak indultam, pedig ezelőtt még soha nem keltem ki az ágyból kilencnél korábban. Az agyam egy kis eldugott részében felderengett egy parányi kávézó emléke a főtér egyik sarkában, gondoltam hátha még meglesz. Anya és apa kedvenc kávézója volt, ahova volt szerencsém nekem is ellátogatni. A nagyit nem akartam zavarni és elhatároztam, hogy munka után is nézek, hiszen nem élhetek a nagyi nyugdíjából. 
Enyhén hiányos holland tudásomat pótoltam egy szótárral, így próbálva fennmaradni a nyelv hullámzó tengerében. Pár régi autó pöfögött el mellettem, néhány ismerős arc, de semmi egyéb. 
Szerencsére - egy régi, kissé viharvert térképnek köszönhetően - kilyukadtam a főtér egyik szegletébe, ahol pár fűszerbolton, egy patikán és egy zöldségesen kívül nem sok volt, úgyhogy tovább keresgéltem a kávézót. Cipész, gyógynövények, fodrászat. Nem. 
A város már ébredezett, egyre több ember özönlött a térre, főleg nők, akik kezükben egy fonott kosárral igyekeztek a főtér túlsó végébe. Biztos a piac. 
Az emberek közül egyszer csak kivált egy kislány, úgy tíz éves forma lehetett, de jó messze volt tőlem, úgyhogy először csak azt hittem, hogy elbambult, de a következő percben mellettem termett és alaposan végigmért. 
- U... Akarom mondani véletlenül nem te vagy Olivia? Olivia Johnson? - kérdezte összeráncolt szemöldökkel. Egy almazöld kardigán volt rajta, lila nadrág és egy helyes balerina cipő. Hosszú barna haját egy fonatba fogta, értelmes és különösen szép arcát érzelemmentesen függesztette rám. Hiába erőltettem meg az emlékezetemet nem tudtam feleleveníteni az arcát a memóriámban. 
- De.. - feleltem. Kíváncsi voltam, hogy mi fog kisülni ebből. Felragyogott az arca és egy pillanat alatt szorosan magához ölelt, amivel csak azt érte el, hogy még inkább meghökkenjek. Aztán elengedett és látva zavarodott arcomat, peregni kezdett a nyelve.
- Jaj, még be sem mutatkoztam. Biztosan nem emlékszel rám, Lilly Campbell-nek hívnak - magyarázta lelkesen. - Én vagyok a kis kávézó tulajdonosának a lánya. A mama sokat mesélt rólad és csak annyit hallott, hogy újra visszajöttél ide. 
Az emlékek megrohamoztak és nyomban földerengett egy aranyos kisbaba képe, akit Mrs. Campbell az ölében ringat.
- Most már emlékszem rád kicsi Lily, hogy megnőttél! - mosolyodtam el boldogan és a csinos kislányra néztem. - Éppen a kávézótokat kerestem egy kis reggeli gyanánt.
- A mama biztos odáig lesz és vissza, hogy megvendégelhet - mosolygott ő is, aztán kézen fogva vezetett át a főteren. Akaratlanul is megszorongattam az aprócska praclit, ami belesimult a kezembe és lenéztem Lillyre. Be nem állt a szája, a kedvenc süteményeit sorolta éppen, és ujjacskáin számolni kezdett, aztán a biciklim felől érdeklődött, amire szórakozottan adtam válaszokat és élveztem a különös helyzetet.
A főtér bal sarkában Lilly megtorpant, mire fölnéztem a kissé rozsdás, barna cégérre. Bon bon cafe. Elmosolyodtam a név hallatán és jól az eszembe véstem. 
- Nézd a mama már kitette a friss süteményeket! - mutatott kis ujjával a kirakatra és megnyalta a szája szélét. Tényleg. Roskadoztak a polcok a finomabbnál finomabb süteményektől, hol diós volt, hol mákos, ribizlis pite, csokis keksz és muffinok hada, vagy éppen tortaszeletek illatoztak rajta. 
Benyitottunk a kávézóba, mire apró csilingelés csendült fel és rögtön a pultnál termett Mrs. Capmbell. Kikerekedett szemekkel nézett ránk, aztán ajkai mosolyra húzódtak. 
- Drága Olive! Hát itt vagy! A nagymamád mesélte, hogy ideköltözöl! Drágám, hogy megnőttél, gyönyörű teremtés vagy, ülj csak le - mutatott egy hangulatos sarokasztalra, aztán elém tett egy forró kávét és mennyeien illatozó puha süteményt. 
A kávézó levegőjébe isteni péksütemény és kávé illat tódult, az asztalok romantikus csipkés terítőkkel voltak leborítva, mindegyiken egy fehér kancsóban friss rózsák illatoztak. 
Mosolyogva foglaltam helyett az asztalnál és nekiláttam az evésnek. A következő pillanatban a csengettyű újra megszólalt az ajtó felett, mire felnéztem és megakadt a torkomon a sütemény. 

2013. február 17., vasárnap

Kedves Olvasók!
Most végre nyugodtan leülhetek írni, egész egyszerűen szétvetik a fejemet az ötletek, bár nem tudom, hogy ez mennyire függ össze azzal, hogy most kezdtem a történetet, de valószínűleg nagyon. Én személy szerint imádom ezt a történetet szőni, olyan, mint egy pókháló, ami egyre nagyobb és nagyobb lesz. Bon appétit!
Sok szeretettel,  Brownie.
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Egy csésze tea
Már ezer éve nem láttam. Semmit sem változott, ugyanaz a kedves mosoly ült az arcán, ősz haját laza kontyba fogta és egy lisztes kötény volt magára kötve. Meghatódottan húzott magához és kisöpört egy rakoncátlan tincset az arcomból.
- Gyere, ne ácsorogj itt az ajtóban, gyere beljebb - nevetett fel, miközben letörölte könnyeit és se perc alatt eltűnt a konyhában. 
Mosolyogva vetkőztem le. Az előszobában a régi tölgyfa szekrény terpeszkedett és finom rózsa illat terjengett a levegőben. Egy ódivatú nagy tükör lógott a falon, vele szemben egy kis fa komód, melyen egy kaspóban orchidea illatozott és egy rozsdás esernyő tartó állt. A fogasra tettem a kabátomat, aztán a pulóveremet megigazítva léptem be a nappaliba. Visszaemlékeztem, amikor még apával fogócskáztunk itt a nappaliban és mikor tea házat rendeztem a babáimnak, miközben a nagyi és a papa az ajtónak dőlve néztek. Az emlékek fájó pontot hagytak a szívemben és letöröltem egy újabb könnycseppet, ami lefelé gördült az arcomon. 
A konyhából a nagyi régi recsegő rádiója szólt, ő meg a pultnál szorgoskodott, miközben egy dallamot dúdolt. 
- Mit készítesz? - kérdeztem kíváncsian és beléptem az apró helyiségbe. 
- Óó, csak egy kis teát - felelte mosolyogva, aztán már át is nyújtott egy gőzölgő csészét. - Tessék. 
- Köszönöm - belekortyoltam a forró italba, aztán leültem az asztalhoz, amelyen újságok és könyvek sokasága szóródott szét. Kinéztem a sötét kertbe, aztán halkan megszólaltam.
- Miért kellett elmennie? - még a saját hangomat is alig hallottam és eluralkodott rajtam a gyengeség és az elveszettség érzése. Újra.
A nagyi rögtön elkomorodott és kikapcsolta a rádiót, aztán leült velem szembe. 
- Olive, édesanyád nagyon különleges ember volt. Gyönyörű, okos, kedves nő, apád rögtön beleszeretett. Nagyon boldogan éltek és tudod.. - halványan elmosolyodott. - ..Három gyereket szerettek volna - megsimította a kezemet, aztán komoran folytatta. - Apádat, a kisfiamat baleset érte és már nem tudták megmenteni az életét. Édesanyád rögtön összezuhant, hónapokig nagyon keveset, szinte semmit nem evett, de ami még sem engedte hogy teljesen összezuhanjon az te voltál. Nagyon szeretett téged és nevelt, míg fel nem cseperedtél, de aztán történt ez a szörnyű dolog - egy ideig csendben hallgatott és egy könnycsepp csillogott a szemében. - Nekem már csak te maradtál, először a nagypapád, aztán édesapád, majd édesanyád. Mindegyikőjüket nagyon szerettem, de mindegyikük elment. 
- Sajnálom - suttogtam alig halhatóan és hatalmas gombóc nőtt a torkomba. A szavak súlyossága mellbe vágott és csak most tudatosult bennem, hogy tényleg csak a nagyi maradt nekem. Hogy mindenki, akit szerettem meghalt és nem tehetek ellene semmit. A tea forró vonatként csúszott le a torkomon és most egészen keserűnek éreztem, pedig volt benne cukor. 
Némán ültünk, aztán a nagyi gyengéden megsimogatott.
- Kedvesem, most már ideje lefeküdnöd. Nagyon sokat utaztál, nem árt a pihenés - mondta, aztán felállt és a mosogatóba tette a két csészét. 
Úgy se fogok tudni aludni - gondoltam magamban, de azért engedelmesen felöltöztem.

***
- Minden rendben lesz, de ha még is van valami probléma, akkor csak nyugodtan szólj - kötötte a lelkemre nagyi, miután megmutatott mindent. - Hát akkor jó éjszakát!
- Neked is jó éjt! - mosolyodtam el halványan, aztán bezártam magam mögött az ajtót. 

2013. február 16., szombat

                                                    Kedves Olvasók! 
Frissen, ropogósan meg is hoztam nektek az első fejezetet. Nagyon izgatott vagyok, mert már elég régen rukkoltam elő történettel, azt is csak a saját szórakoztatásomra írtam. Köszönöm az előző részhez Naomi-nak a megjegyzését! Remélem, hogy tetszeni fog ez a rész is, mindenesetre kellemes olvasást kívánok!
Sok ölelés,  Brownie
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .
A régi ház
A régi Cadillec-em zötykölődve haladt a kanyargós úton, én meg elmerengve markoltam a kormányt. Az esőcseppek versenyt futottak a szélvédőn, a rádióból pedig anya kedvenc száma szólt, mintha mindenki csak emlékeztetni akarna a kitépett helyre a szívemben és újra meg újra belém sulykolni, hogy meghalt.
A könnycseppek sem akartak elfogyni a szemem sarkából, mindegyik nedvesen csillogott az arcomon, miközben anyára és a temetésére gondoltam. Hogy mennyien szerették. Hogy különleges ember volt és mégis kegyetlenül elragadta a halál és hogy nem volt olyan, aki ne szerette volna. Ritka kedves ember volt, hiszen mindenkit támogatott, mindenkihez volt egy pár kedves szava.
A pulóverem ujjával durván letöröltem a könnycseppeket és az útra koncentráltam. A táj gyönyörű lett és lassan a monoton eső kopogása is megállt, a nap pedig lemenőfélben még visszaköszönt rózsaszín korongjával beszínezve így az eget is, mely lila és narancs fényben játszott. 
Egy viharvert zöld tábla jelent meg az út szélén, kihirdetve, hogy nemsokára Spaarndamban találja magát az ember. Megkönnyebbülten felsóhajtottam a tábla láttán és tovább hajtottam. A távolban nemsokára egy domb mögött felbukkant a kisváros, amely oly sok emléket rejteget. Spaarndam gyönyörű házai. Semmit sem változott, ugyanaz a tábla hirdette az apró, kedves kávézót, az Arany szarvast, ugyanott volt a gyönyörű virágbolt is, meg persze a jó öreg Spaarne folyó, melynek partján apró csónakok ringatóztak.        Az emberek nyüzsögve vetették bele magukat a hangulatos Vásár Est-be, amely Spaarndam apró főterén foglalt helyett. Aprócska standok és bódék álltak mindenhol, mögöttük pedig a pirospozsgás arcú eladók kínálták különlegességeiket. Volt itt minden, ami szem-szájnak ingere, gőzölgő forralt bor, gyerekeknek tea, a falu íncsiklandozó csokis süteménye, aszalt gyümölcsök és még sok más egzotikus étel. De ne feledkezzünk el a finom gyapjúból kötött pulóverekről, amelyeket a szél lágyan megringatott, a gyönyörű perzsa szőnyegekről és  - a hölgyek legnagyobb örömére - gyönyörű virágokról és ékszerekről sem. 
Az utcák sarkain vidám muzsikusok ültek és kellemes, vagy épp ritmusos dallamokat csaltak elő hangszereikből, mellyel csak még hangulatosabbá tették a vásárt. Akaratlanul is elmosolyodtam a mosolygó tömeg láttán és tovább hajtottam, ki, ki egészen Spaarndam csücskéig. Már elhalkult a zene és az emberek zsibongása sem hallatszott. A régi házunk előtt álltam. Romantikus macskaköves út vezetett a bejárati ajtóhoz, a kis utat pedig dús fű ölelte körül. A ház előtt még mindig az a két gyönyörű cseresznyefa állt, mint gyerekkoromban. 
Sóhajtva kiszálltam az autóból és elindultam a keskeny járdán a nagyi háza felé. A lámpák fénye átszűrődött a függönyökön és kellemes zene szállt felém megvegyítve egy mennyei sütemény illattal. Talán mézeskalács. Vagy esetleg meggyes pite? Elképzelhető. Hogy én mennyi édességet ettem, amikor itt laktunk! 
A halovány piros ajtóhoz érve nagy levegőt vettem. Bentről a dal halk foszlányai szűrődtek ki. What the world needs now...Is love...sweet love... Elmosolyodtam és tovább hallgattam a lágy dallamokat, de aztán erőt vettem magamon és a régi kopogtatóhoz nyúltam, amely egy szép lovat formázott meg. Kop-kop-kop. A zene egy pillanat alatt elhalkult, bentről pedig siető léptek zaja hallatszott, a következő másodpercben pedig szélesre tárult az ajtó.
- Olive! 

2013. február 14., csütörtök


Kedves Olvasók! 

Először is mindenkinek Boldog Valentin napot kívánok! Meg is hoztam nektek a prológusnak szánt részt, remélem tetszeni fog. A blognak nemsokára normális kinézete lesz (fejléc, rendezett képek..stb.), úgyhogy még egy pár napig nézzétek el az üres oldalakat. :)
És persze kellemes olvasást kívánok Nektek!
Szeretettel,  Brownie
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .
Fájó búcsú
Remegő kézzel tartottam magam előtt anya kacskaringós írását. A szívemet mintha kitépték volna a helyéről, az ismerősök és mindenki más már elment. Az eső kopogott az ablakokon, mellettem pedig Mrs. Robertson, a szomszédunk állt. 
- Gyermekem ne sírj! - nézett rám búskomor tekintettel, aztán a levél felé fordult. - El kell olvasnod. Hiába félsz a soroktól, ezek édesanyád utolsó szavai hozzád - megsimogatta a hajamat, mire aprót bólintottam és magam elé emeltem a levelet. 

Drága Olive!
Az orvosok nem menthettek már meg, azért írom e sorokat, de a legtöbbet segítettek melletted és Mrs. Robertson mellett. Nagyon hálás vagyok nekik. 
De legfőképp Neked! Minden kósza kis percért, amit adtál, minden elejtett nevetéseddel még szebbé varázsoltad a napjaimat, minden elejtett szavadért, minden élményért és minden pillanatért, amit Veled tölthettem! Örökre szeretni foglak és mindig Veled leszek, ne feledd! Soha ne add fel az álmaidat és sok jót, minden boldogságot, ami nekünk nem adatott meg, azt mind kívánom Neked! Apáddal együtt mindig szeretni fogunk és figyelünk majd! Szeretünk.
Kedves Olive, a házunkat fájó szívvel adtam el, de csak így tudtam megoldani, hogy a nagymamához tudj utazni Hollandiába. Már csak ő maradt Neked, zárd a szívedbe és szeresd! A nagymama háza mellett van a mi régi házunk, ahol te is laktál, úgyhogy jól ismered a környéket, remélem sok szép emlék fog fennmaradni onnan. Az a ház most ott vár Rád és mint egyetlen hagyatékom a könyvek és kacatok mellett Neked adom! 
Egyetlen kívánságom, hogy édesapád mellé temessenek, Hollandia gyönyörű földjén. 
Szeretlek drága Olive!
Anya
A levél végére az arcomon már patakokban folytak a könnyek és zokogva borultam Mrs. Robertson-ra, aki szomorúan simogatta a fejem.
- Drágám, itt van a repülő jegy, amit édesanyád itt hagyott neked. Csomagolj be mindent, mi majd mindenben segítünk, csak szólj - nyomta a kezembe a jegyemet, mire könnybe lábadt szemmel néztem rá.
- Köszönöm - súgtam erőtlenül és összehajtottam a levelet. 

2013. február 11., hétfő

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .


Köszöntés

Kedves idetévedő!
Gondoltam mielőtt még felteszem a prológust ide, néhány szóban köszöntök mindenkit és azt is röviden elmondom, hogy mire számíthattok. Egy lágy romantikus történet fog ide felkerülni, amely Hollandia egyik legszebb kisvárosában, Spaarndam-ban játszódik! A történet nem fanfiction. Remélem hogy sokaknak elnyeri majd a tetszését, bár ez még rejtély. 
És akkor nincs is más hátra, mint hogy kijelentsem: Kellemes olvasást kívánok mindenkinek!

Ölel titeket, Brownie.