The melodies of our life

Kedves Olvasók!

Megérkezett a legújabb fejezet is, remélem tetszeni fog. Hihetetlenül feldobtatok a megjegyzéseitekkel, úgyhogy ez csak még inkább arra sarkall, hogy tovább írjam a történetet. Ennek a résznek a célja igazából az, hogy megismertessem veletek Spaarndamot, amit én minden rész írásakor egyre jobban és jobban szeretek. Őszintén bevallom, hogy ez a fejezet kissé éhessé tett. Tudom, tudom, hogy a nagy semmiben függ a vége, de bocsássatok meg nekem! Elég is a fecsegésből, kellemes olvasást!

Ölel titeket,  Brownie.

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Bon bon

Még mindenki aludt, csak páran lézengtek az utcákon a kora reggeli csípős hidegben. A szellő az arcomba csapott, miközben a város aprócska főtere felé tekertem anya régi biciklijén. Reggeli híján nyomban útnak indultam, pedig ezelőtt még soha nem keltem ki az ágyból kilencnél korábban. Az agyam egy kis eldugott részében felderengett egy parányi kávézó emléke a főtér egyik sarkában, gondoltam hátha még meglesz. Anya és apa kedvenc kávézója volt, ahova volt szerencsém nekem is ellátogatni. A nagyit nem akartam zavarni és elhatároztam, hogy munka után is nézek, hiszen nem élhetek a nagyi nyugdíjából. 
Enyhén hiányos holland tudásomat pótoltam egy szótárral, így próbálva fennmaradni a nyelv hullámzó tengerében. Pár régi autó pöfögött el mellettem, néhány ismerős arc, de semmi egyéb. 
Szerencsére - egy régi, kissé viharvert térképnek köszönhetően - kilyukadtam a főtér egyik szegletébe, ahol pár fűszerbolton, egy patikán és egy zöldségesen kívül nem sok volt, úgyhogy tovább keresgéltem a kávézót. Cipész, gyógynövények, fodrászat. Nem. 
A város már ébredezett, egyre több ember özönlött a térre, főleg nők, akik kezükben egy fonott kosárral igyekeztek a főtér túlsó végébe. Biztos a piac. 
Az emberek közül egyszer csak kivált egy kislány, úgy tíz éves forma lehetett, de jó messze volt tőlem, úgyhogy először csak azt hittem, hogy elbambult, de a következő percben mellettem termett és alaposan végigmért. 
- U... Akarom mondani véletlenül nem te vagy Olivia? Olivia Johnson? - kérdezte összeráncolt szemöldökkel. Egy almazöld kardigán volt rajta, lila nadrág és egy helyes balerina cipő. Hosszú barna haját egy fonatba fogta, értelmes és különösen szép arcát érzelemmentesen függesztette rám. Hiába erőltettem meg az emlékezetemet nem tudtam feleleveníteni az arcát a memóriámban. 
- De.. - feleltem. Kíváncsi voltam, hogy mi fog kisülni ebből. Felragyogott az arca és egy pillanat alatt szorosan magához ölelt, amivel csak azt érte el, hogy még inkább meghökkenjek. Aztán elengedett és látva zavarodott arcomat, peregni kezdett a nyelve.
- Jaj, még be sem mutatkoztam. Biztosan nem emlékszel rám, Lilly Campbell-nek hívnak - magyarázta lelkesen. - Én vagyok a kis kávézó tulajdonosának a lánya. A mama sokat mesélt rólad és csak annyit hallott, hogy újra visszajöttél ide. 
Az emlékek megrohamoztak és nyomban földerengett egy aranyos kisbaba képe, akit Mrs. Campbell az ölében ringat.
- Most már emlékszem rád kicsi Lily, hogy megnőttél! - mosolyodtam el boldogan és a csinos kislányra néztem. - Éppen a kávézótokat kerestem egy kis reggeli gyanánt.
- A mama biztos odáig lesz és vissza, hogy megvendégelhet - mosolygott ő is, aztán kézen fogva vezetett át a főteren. Akaratlanul is megszorongattam az aprócska praclit, ami belesimult a kezembe és lenéztem Lillyre. Be nem állt a szája, a kedvenc süteményeit sorolta éppen, és ujjacskáin számolni kezdett, aztán a biciklim felől érdeklődött, amire szórakozottan adtam válaszokat és élveztem a különös helyzetet.
A főtér bal sarkában Lilly megtorpant, mire fölnéztem a kissé rozsdás, barna cégérre. Bon bon cafe. Elmosolyodtam a név hallatán és jól az eszembe véstem. 
- Nézd a mama már kitette a friss süteményeket! - mutatott kis ujjával a kirakatra és megnyalta a szája szélét. Tényleg. Roskadoztak a polcok a finomabbnál finomabb süteményektől, hol diós volt, hol mákos, ribizlis pite, csokis keksz és muffinok hada, vagy éppen tortaszeletek illatoztak rajta. 
Benyitottunk a kávézóba, mire apró csilingelés csendült fel és rögtön a pultnál termett Mrs. Capmbell. Kikerekedett szemekkel nézett ránk, aztán ajkai mosolyra húzódtak. 
- Drága Olive! Hát itt vagy! A nagymamád mesélte, hogy ideköltözöl! Drágám, hogy megnőttél, gyönyörű teremtés vagy, ülj csak le - mutatott egy hangulatos sarokasztalra, aztán elém tett egy forró kávét és mennyeien illatozó puha süteményt. 
A kávézó levegőjébe isteni péksütemény és kávé illat tódult, az asztalok romantikus csipkés terítőkkel voltak leborítva, mindegyiken egy fehér kancsóban friss rózsák illatoztak. 
Mosolyogva foglaltam helyett az asztalnál és nekiláttam az evésnek. A következő pillanatban a csengettyű újra megszólalt az ajtó felett, mire felnéztem és megakadt a torkomon a sütemény.